ÍGY ÍRUNK MI

 

2012. január 21., szombat

IDŐKAPSZULÁIM




Vannak tárgyak körülöttem, melyek üzeneteket hoznak a múltból – ezeket nevezem  időkapszuláknak. Több ilyen is van a birtokomban, néha el-el tűnnek a szemem elől, vagy ott vannak, de nem figyelek rájuk, azután egyszer csak  előtolakodnak, és új üzenetük van számomra.
 
A fekete selyemsál  anyai Dédnagymamámé volt, ő maga  készítette. A finom, vékony anyag  szélein hosszú, fekete, fényes rojtok lógnak.  Csodálatos darab, lánykorom óta hordom. Néha ráunok, akár egy évtizedig is valamelyik fiók mélyén lapul, majd eszembe jut,  és boldogan veszem elő. Pár napja került megint a kezembe, végigsimítottam, éreztem a selyem hűvösségét, simaságát. A fennmaradt fényképen Dédnagymama Dédnagyapával együtt van lefényképezve. Szorosan állnak egymás mellett, derűsen néznek a fényképezőgép lencséjébe.
- Légy türelmes, légy szelíd – mondja a sál, amikor  a nyakam köré tekerem.   

A Nagyapáról  készült  festmény  végigkíséri életemet. Ott volt  a szobában a falon, amikor megszületésem után szüleim  hazavittek a klinikáról. A kép sokszor költözött, először Anyukámmal, azután, hogy ő elment, én cipeltem tovább városról városra, lakásról lakásra. Most is itt van velem, Nagyapa tekintete kísér, ha a nappaliban teszek-veszek. Egy festő katona társa festette a képet, amikor az első világháborúban az olasz fronton együtt szolgáltak. Gyerekként  féltem Nagyapa szigorú tekintetétől, nem értettem, hogy lehet, hogy ő már nem él, de a képe még ott van.  Aztán szép lassan hozzáöregedtem, szemét ma már barátságosan csillogónak  látom. 
– Mi háborúkat éltünk túl, a kis bánatok majd elmúlnak - üzeni, ahogy kezemmel végigsimítok a képen.       

A magas, keretezett állótükrön szaporodnak a foltok, újra kellene foncsoroztatni, vagy kidobni - de ezt nem bírom megtenni. Gyerekkoromban, a politúrozott bútorok fénykorában, egy alsó toalett szekrényen állt, aztán a szekrény elsüllyedt valahol a múlt tengerében.  Ahogy most a tükörre nézek, mintha látnám Anyukámat, ahogy  megáll előtte, megfésüli  dús, barna haját, feltűzi ünnepi ruhájára a gyík alakú kis brosstűt, egyenesre igazítja nylonharisnyáján a csíkot – indulnak Apuval egy munkahelyi rendezvényre. Én a Nagyival maradok otthon. 
Mindannyian elmentek már, csak az élettelen tükör maradt itt velem.  
- Szerettek téged – suttogja  a tükör, amint egy puha ronggyal  fényesítem – szeress te is!    

Cecilia

 

 

2012. január 10., kedd


CUPIDO NYILA


Bár más blogokban megjelent írásokat nem szoktunk átvenni, most örömmel másolom ide blogtársunknak, Z. Marikának  egy szép írását a párra találásról, valamint az  íráshoz kapcsolódó  ajánlóját.

Cecilia



Szeretném, ha  tudatosodna a koruk miatt aggódókban, hogy nem az évek száma, hanem a lelki beállítottság, a pozitív életérzés határozzák meg, változtatják, alakítják, teszik jobbá életünket. Megtalálni az apró örömöket, és pozitív gondolkodásunk által jól érezni magunkat a bőrünkben.

Z. Marika
http://zmarika.blog.hu/



CUPIDO  NYILA
 

Cupido önelégülten mosolygott. A legutóbbi feladat sikeres megoldása örömmel töltötte el. Nem volt egyszerű a vidéken lakó kislányt a szemüveges pesti egyetemista fiúval összehozni, de sikerült. Már az eljövendő gyermekeik számát tervezgetik. Most új feladatért indult Vénuszhoz, a szerelem istenasszonyához.
 

Játékosan szokta kapni a feladatot. A párnak kiszemelt két személy homlokára egy-egy csillogó pontot rajzolt Vénusz. Jó játék volt a Földön élők között megkeresni a megjelölt személyeket. Komoly munka volt, de nagyon élvezte, bármilyen távolról kellett összehozni, és szerelemre gyújtani a mit sem sejtő feleket. 
 

Most is leröppent a Földre, és keresgélt a fiatalok között. Járt diszkókban, sportpályákon, egyetemi előadásokon, strandokon, még a bevásárló központokba is benézett. Senkin sem látta a jelet. Még az extrém sportolóknál és az előadóművészek között is pásztázott, de nem járt sikerrel.  Se földön, se vízen, se levegőben nem talált rájuk.
 

-        Vénusz, szabad a gazda, adj valami közelebbi meghatározást.
-        Belátom, ez nem könnyű feladat, nem is bízhattam másra. 

Annyit segítek, a helyszín Budapest, és egyáltalán nem jó helyeken keresgéltél.

   Cupido újra útnak indult. Hol nem járt még? Könyvtár, színház, baráti bulik, koncertek, való világ, X faktor. Ez sem az. Még Budapest külső kerületeit is bejárta. Mikor rátalált a megjelölt férfiúra, azt hitte, Vénusz tréfát űz vele. A „fiatalember” túl volt a hetvenen. Ez valami tévedés lesz! Sok keresgélés után megtalálta a tervezett pár női tagját is. Ez furcsa.
 

-        Vénusz, valami tévedés történhetett a jelölésnél. Ezek nem szerelemre vágyó fiatalok, hanem sorsukba beletörődött idős emberek. –
-        Nincs hiba! Ez a feladat! Tied a megoldás, remélem, nem csalódom benned. –
-        Ha tényleg ezt akarod, hozzálátok a megoldáshoz. Összehoztam én már királylányt békával, Lédát hattyúval, volt néhány extrém feladatom, ez sem foghat ki rajtam.
 

  Mikor kiderült, hogy a két személy ugyanazon nyugdíjas egyesület tagja, Cupido már is megoldottnak gondolta a pár összehozását.
 

-        Miért nem jöttek ezek össze az én segítségem nélkül? – csodálkozott.
  

Még jobban csodálkozott, mikor kiderült, hogy a két ember nem is ismeri egymást, pedig többször is ugyanazokon a rendezvényeken vettek részt. A távolság talán nem is volt véletlen. Teljesen más életvitel, más érdeklődési kör. A férfinek ráadásul volt egy lazuló kapcsolata, a nő pedig, nem gondolt párkapcsolatra. 
 

-        Hogy lesz ezekből egy pár? Mi lehet a közös pont? –
-        Meg van! – csapott a homlokára Cupido, mikor benézett az egyesület farsangi báljára. – A tánc lehet a kiinduló pont. –
 

Sokáig kerülgette a táncoló párokat, de a kijelölt személyek még csak nem is látták egymást. A nő a kört alkotó lányok között táncolt, a férfi mintha már kinézett volna magának valakit.
 

-    No, nem! Ezt most kell helyre tennem! - Cupido kifeszítette a nyilát és célzott.
 

A pihenni induló férfi éppen a lányok csoportja mellett haladt el, mikor a nő háttal neki ütközött. – Most! – Repült a nyíl és egyszerre hatolt át a két személyen. Ők az ütközés hevében szembefordultak, s a mozdulat folytatásaként összekapaszkodtak, és a zene ritmusára úgy folytatták a táncot, mintha kezdettől együtt táncoltak volna. Cupido elégedetten megtörülte gyöngyöző homlokát. – No, még is csak megvagytok! Mehetek Vénuszhoz új feladatért. 
  

Így kezdődött egy időskori szerelem igaz története.
 

Z. Marika
http://zmarika.blog.hu/
You might also like:

 

 

 

2011. április 10., vasárnap



Pokol - Indonéz festő alkotása

A kortárs indonéz irodalom harmadik elbeszélését olvashatják a blogban Illés Mihály fordításában a különös történetek kedvelői. Szerzője a korábbi két novella írójának a felesége.  A három közül nekem ez a kedvencem.
Cecilia


ANYÁM  FÉNYKÉPE

Írta: Ratih Kumala

Indonézből fordította: Illés Mihály (2009)

 Ha valaha tetováltatok, csakis anyám képével. Magam jelölöm majd ki helyét a hátamon, pontosabban a hátam közepén, hogy ne látsszék, ha mélyen kivágott blúzt, túl rövid, derekat láttató pólót vagy fürdőruhát veszek fel. Nem akarom, hogy anyám meglássa. Dühös lenne. Magam előtt látom, amint nekikezd kioktatni. Mert figyelmen kívül hagyják annak imáját, akinek kép van a hátán: az illető pokolra jut. Nem hiszek sem a pokolban, sem a reinkarnációban. De anyám hisz a túlvilágban, és nem szeretném, hogy e hite megrendüljön. Anya ugyanis úgy képzeli, hogy a családunk – ő, apám, két testvérem és én – együtt kerül majd a mennyországba. Én pedig úgy képzelem: következő életeim egyikében, mint anyám édesanyja születek újra, hogy viszonozhassam azt a szeretetet, amit tőle kaptam mostani életemben.
            Anyám valaha fiatal is volt. Erre a furcsa következtetésre jutottam, amikor kinyitottam a családi fotóalbumot. Olyan volt leány korában, mint egy nyíló virágszál. Anya nem engedte, hogy rövid sortot viseljek (főleg akkor, ha elmentem hazulról), pedig találtam olyan fényképet, amelyen maga ilyen, manapság forró nadrágnak nevezett sortot visel. Legfeljebb tizenhárom éves lehet. Az akkori időkre jellemzően, a fénykép széle körben cakkozott. Vajon miért nem cakkozzák manapság is a fotókat?
            Soha nem hallottam anyámtól, hogy tizenéves korában lett volna udvarlója. Emlékszem, amikor még csak az általános iskola felső tagozatába jártam, nagyon haragudott, mert az egyik fiú osztálytársam rendszeresen telefonálgatott. Tetszettem neki. Ha nem is voltam oda érte, hívásainak mindig örültem. Anyám akkor mind gyakrabban vette fel a kagylót. A hívás ugyan nekem szólt, de Anya legtöbbször azt füllentette, hogy már alszom, vagy éppen tanulok. Ha oda is hívott, utána kifaggatott. Megtanulta felismerni a barátom hangját.
            „Ez a kép abból az időből való, amikor befejeztem az iskolát, s munkát kerestem” – kommentálta Anya a fekete-fehér fotót. A képen jó magas a frizurája, láthatóan vendéghajat tűzött fel. Anyám szerint akkortájt a fényképeken mindenki mereven a kamerába bámult. Ha előremereszted a fejed, széles homlokod nagyobbnak látszik, ajkaid is vastagabbnak. Ráadásul a blúz, aminek feltétlenül gallérosnak kell lennie, még inkább a merevség érzetét kelti. Az Egyházügyi Hivatal ilyen testtartást irt elő. Aztán, hogy Anya férjhez ment, egy csomó hasonló fényképet készítettek róla, amelyen a Dharma Wanita nőegylet tagjaival állnak egymás mellett. Vörösesbarna hátteret használtak, s a Dharma Wanita egyenruhája lilásvörös volt.
            „Régen, amikor munkahely kereséséhez készíttettünk fényképet, mindig profilból, azaz oldalról fotóztak, hogy látsszék a fülcimpa” – világosított fel Anya. Tényleg, így talán előnyösebben néz ki az ember.
            „Mostanság, ha ilyen típusú képpel próbálkoznék munkát keresni, egészen biztosan nem vennének fel. Lehet, egyenesen azzal gyanúsítanának, hogy csábítani akarok” – feleltem erre.
            Anya azt szeretné, ha állami hivatalnok lennék. „De még annál is jobb, ha bankban dolgozol” – mondta, amikor lediplomáztam. Nem vonzott a banki munka, még a velejáró biztos nyugdíj sem. Apa bankban dolgozott. Azelőtt anyám gyakran mondta: „Ki tudja, lehet, hogy apád majd be tud juttatni valamelyik bankba.”
            Egyszer elkísértem anyámat a bankba, pénzt akart felvenni. Az alkalmazottak nagyon szépek voltak a légkondicionált teremben, kiadós smink mögül, elegáns egyenruhában fogadták az ügyfeleket. Látva, ahogy üdvözölték, kiszolgálták őket, rájuk mosolyogtak, s a végén, ahogy köszönetet mondtak nekik, hirtelen az a benyomásom támadt, hogy beprogramozott robotok. Amikor kiléptem az ajtón, hányni lett volna kedvem tőlük. Meg is fogadtam, hogy soha sem fogok bankban dolgozni. De anyámnak volt egy története a bankról: „Kiskoromban nagyapád boltot vezetett. Attól függően, hogyan ment az üzlet, jól éltünk vagy éppen éheztünk. Egyik nap, amikor történetesen éhkoppon voltunk, megláttam, amint az egyik banki alkalmazott hússal töltött, gőzölt zsömlét eszik a banképület előtt. Megengedhette magának. Ettől fogva mindig az járt a fejemben, hogy bankban kell majd dolgoznom, vagy olyan férjet kell választanom, aki banki alkalmazott.” És Isten meghallgatta Anya imáját. (Anya pedig ezt a történetet gyakran előadta nekem.”
            Újra meg újra fellapozgatjuk a már szétesőben lévő albumot. Furcsa, menyi fotó van Anyáról, s mégis mintha valamennyi ugyanazt akarná elmesélni róla. Ha meggondoljuk, Anyának szinte hobbija volt, hogy fényképezzék. Sok a kosztümös kép róla, mind különböző. Vagy éppen a tükör előtt ül, kezében virágot szorongatva, pasminasállal a vállán, vagy egy kerti padon pihen, vagy egy (akkor luxuskategóriájúnak számító)  autó mellett  áll, és így tovább. Jól szórakoztam rajta. Még én sem vagyok ennyire kameraőrült. Legutóbb akkor akartam magam lefényképeztetni valami helyes ruhában, amikor Anyának sikerült beíratnia egy személyiségfejlesztő tanfolyamra. Szerinte ugyanis egyetlen leánygyermeke annyira fiús természetű, hogy csak egy ilyen tanfolyam mentheti meg a jövőjét.
            Anya esküvői fényképei közül csak egyet nagyítottak ki: azt amelyen szüleivel, Apával és anyósáékkal van. A szokásos erős sminkkel és blakong turbánnal a fején. Jakartai hagyományos ünneplőben esküdtek. Anya kontya összeesett. Lehet, abban az időben még nem használtak hajrögzítő sprayt. Ezen a képen Anya és apám láthatóan komoly és feszült.
- Apád előtt egy pilóta udvarolt nekem. – Emlékszem, így mesélte Anya. Aztán elképzeltem, ahogy apám repülőgépet vezet.
– Anya, miért nem mentél hozzá feleségül? – kérdeztem.
- Meghalt, lezuhant a gépe.
Nézve a képet, elképzeltem, ahogy a repülő földbe csapódik.
- Ha hozzámentem volna, nem születhettél volna meg – mondta Anya.
            Többet nem volt alkalmam Anyát kérdezgetni korábbi udvarlójáról. De abban biztos vagyok, hogy Anya kiegyensúlyozott életet élt apámmal. Testvéreim és én mozgalmassá tettük az életüket. Anya arcán soha nem láttam gondterheltséget, ahogy különösebben nagy boldogságot sem. Élete úgy zajlott, ahogy egy nőé szokott: iskolába járt, aztán egyszer csak eljött a férjhez menetel ideje, majd a gyermeknevelésé, s persze vezette a háztartást, varrogatott, virágot ültetett, miközben a férj pénzt keresett.
            Nem sikerült férjhez mennie a pilótához, így egy banki alkalmazottnak fogadott örök hűséget. Számára ez a jólétet jelentette: megvolt a biztos, állandó fizetés, a családnak mindent meg tudott adni, és járt nyugdíj is.
            Anyám mindig azt szokta mondani, hogy a feleségtől függ, milyen szerencsét hoz férje számára. Miután elvette Anyát, apám karrierje felfelé ívelt. Nulláról indult az életük. Aztán lett telkük, autójuk, szép házat is építettek. Amikor nagyapámék eljöttek hozzánk látogatóba, azt mondták magukban: „Úristen, micsoda nagy házat tudott a fiunk építeni!” De én más valósággal is találkoztam: az osztálytársaméval, akinek az apja triksás volt. Nem éppen felfelé ívelő karrier. Kérdezgettem is, mi volt az apja, mielőtt megnősült, talán munkanélküli? Triksás lett, aminek valamihez képest előrelépésnek kellett lennie. Aztán egyik nap kezembe került egy régi folyóirat, s abban az egyik cikk („Az anyajegy elhelyezkedése, jelentése”) felkeltette az érdeklődésemet. Rájöttem egy titokra! Anyának van egy anyajegy az ujjánál. Pontosan a gyűrűs ujjánál. Azt mondják, hogy az asszony, akinek itt nő az anyajegye, szerencsét hoz a férjének! Hirtelen sajnálatot kezdtem érezni a barátom iránt: édesanyjának biztosan nincs az ujjánál anyajegye.
            Fényképeimet összehasonlítottam Anyáéival. Van olyan, ahol savanyú képet vágok, van, ahol röhögök, de olyan is, ahol rappernek nézek ki, meg ahol éppen sírok, mert a testvéremmel összevesztünk a kedvenc párnámon. Anyám fotói között egy sincs, amelyen arckifejezése valódi érzelmet fejezne ki. Mindig nyugodt arcán visszafogott mosoly ül, ami sohasem csap át például harsány nevetésbe. Tudta, melyik szögből a legelőnyösebb fényképeztetnie magát. Haja sohasem rendezetlen. Tőlem eltérően, aki még arra is lusta voltam, hogy választékot fésüljek. Még olyan kép is van Anyáról, ahol borzas hajjal éppen felkel az ágyból. (Feltételezem, nem akarta, hogy ilyenkor fényképezzék.)
            Mindig túlzott érzelemmel tekintett rám. Ennek bizonyítéka látható fényképeimen. Kezdve attól, ahogyan a nehezen záródó ajtót becsuktam (nem az én hibám volt, hanem az ajtóé), ahogyan sietős lépésekkel mentem valahová, egész odáig, ahogy az írógépen nagy zajt keltve túl erősen ütöttem le a billentyűket (erről sem én tehetek, hanem az írógép).
            Ha dühös voltam valami miatt, anyám mindig arra figyelmeztetett, hogy legjobb imádkozni, amikor valami miatt szenvedünk. Mert Isten valóra váltja az imában kérteket. Persze hogy ez jobb, mint a dühöngés, aminek, ki tudja, mi volt az oka. Amikor meg jól éreztem magam, s kacarásztam a barátaimmal, Anya arra szokott figyelmeztetni: „Túlságosan jókedvedben vagy.” Mert hát lehet, hogy a sátán épp arra jár, s a nagy vidámságot hirtelen komoly bajjá változtatja.
            Nem emlékszem, hogy Anya valaha is sírt volna – kivéve, amikor egyszer előkerült egy gyermek fényképe Apa pénztárcájából. Most már tudom, és Anya is tudja, de egyikünk sem meri előhozni. Anya eleinte arra gondolt: lehet, hogy a fénykép csak egy elveszett, magára hagyott gyermeké, akit Apa talált az utcán, s oltalmába vett. Addig a pillanatig legalábbis, amíg arra gondolhatott. Elbújtam a szomszéd szobában, s hegyeztem a fülem. Anya meg csak sírt és sírt, egészen addig, ameddig földhöz nem vágott egy cserepes virágot. Apa ekkor bevallotta: a kép egy másik nőtől való gyermekéről készült. Ekkor aztán magamban káromkodni kezdtem, miközben Anya csak annyit mondott: „Biztos, hogy még messziről sem fogod szagolni a mennyország illatát!” Ez volt a legdurvább mondat, amit valaha tőle hallottam. Anyám azután csak hallgatott, miközben háztartási alkalmazottunk feltörölte a padlót, és megpróbálta megmenteni a gyökeres virágot.
            Anya, amint a fotókon is, tudta, milyen szögből a legelőnyösebb mutatnia magát másoknak. Nekem. Még ha ez azt is jelentette, hogy mindig tartania kellett magát. Tudom, Anya, valaha táncolni volt kedved. Hadd most a tetováló tűt játszani, s közben táncolhatsz a hátamon!



2011. március 9.
Rúzs
elbeszélés

Írta: Eka Kurniawan

Indonézből fordította: Illés Mihály

Egy lampionfényű, vörös rúzzsal kikent nő sétált a Veranda bejárata felé. Hirtelen öt furgon fékezett le háta mögött. Régebben a bárban az ilyesmiről mindig időben értesültek, így az ott dolgozó lányoknak maradt idejük eltűnni. Amikor a hivatalnoksereg beözönlött, a lányok között kitört a visítozás, miközben kuncsaftok pattantak fel, s eredtek futásnak. Marnihoz, a vörös rúzsos nőhöz egyszerre öt hivatalnok lépett, aztán megragadták, s kivitték a kocsihoz.
- De én csak egy háztartásbeli vagyok! – közölte, miután túljutott az első ijedtségen.
-  Ezt majd a férjednek mondd! – vágta rá az egyik hivatalnok.
Nem egy szerencsés éjszaka, gondolta Marni. A hivatalnok a prostitúció elleni új önkormányzati rendelkezésről kezdett neki szónokolni úgy, ahogy egy utcalánynak szokás. Marni beismerte, hogy valaha tényleg prostituált volt, de bizonygatta, hogy ma este nem ezért jött. Ő háziasszony. Igaz, még nincs gyermeke, de van férje. A hivatalnokok figyelemre sem méltatták. Szerintük az utcalányok mindig azt mondják, hogy van férjük és hogy háztartásbeliek.
Marnit a bárban dolgozó lányokkal együtt bevitték a rendőrségre, hogy még az éjjel kihallgassák. Kérlelte a többieket, mondják meg a kihallgatóiknak, hogy ő nem közülük való. Csakhogy három éve nem járt a bárban, így a lányokat, akik sűrűn cserélődnek, már nem ismerte, ahogyan ők sem Marnit, és fogalmuk sem volt, mit kereshetett a Veranda bejáratánál éjszaka fél kettőkor.
        Marni még hajnal előtt elsírta magát. Egyre csak kérlelte a fogvatartóit, engedjék szabadon, és azt ismételgette, hogy a férje már biztosan észrevette eltűnését, s talán már elkezdte keresni. Az egyik hivatalnok, ajkát elbiggyesztve, cinikusan megjegyezte:
-        Ha tényleg igaz, hogy van férjed, majd reggel érted jöhet.
-        Nos, akkor hát az urad tudta nélkül bocsátottad áruba a tested!
Hál’ istennek hajnal felé a Szociális Osztály egyik alkalmazottja felhívta a férjét, Rohmat Nurjamant. Miután beszélt vele, ez a jólelkű asszony a Szociális Osztályról bejelentette, hogy hazaviszi. A hálától eltelt Marni erre megmosta arcát, kipúderezte magát a bárban dolgozó lányoktól elkért púderrel, s kirúzsozta ajkát.
Mikor hazaért, s a kísérője elment, Marni megpillantotta kofferét a heverőn, belehajigált holmiiaival. Rohmat Nurjaman a szobaajtóban állt, megvetően mérte végig, tekintete megállapodott kirúzsozott ajkán, s csak annyit mondott:
-        Jobb lesz, ha most elválunk.
Marni meg akarta magyarázni a helyzetet, de elakadt a szava. Rohmat Nurjaman láthatóan nem is várt magyarázatot.

*
            Rohmat Nurjaman ki nem állhatta, hogy felesége rúzsozza magát, de attól félt, ha egyenesen megtiltaná, s meg is indokolná, fájdalmat okozna neki, és a bárbeli közös múltjukra sem akarta emlékeztetni. Marni biztosan nem örülne, ha egyszer csak odafordulhat hozzá, s azt mondaná: Ezzel a rúzzsal a szádon épp úgy nézel ki, mint valami utcalány!
            Néhány évvel ezelőtt egy félhomályos helyen ismerkedtek össze. Régen volt, s megállapodtak, hogy fátylat borítanak a múltra. Akkoriban Rohmat Nurjaman három haverjával az éjszakát a Daan Mogot utca dangdut-zenés bárjaiban töltötte.  Ezek egyikében, a Verandában ismerkedett meg Marnival.

Marni eleinte úgy találkozgatott vele, mint szolgáltató a kliensével. Azok a lányok, akik ilyesféle helyeken dolgoznak, mindig arra törekszenek, nehogy ügyfeleiket más lányok elorozzák, s hogy többletbevételhez juthassanak a bártulajdonos által fizetett járandóságokon felül. A lányok között gyakran beszédtéma, ha valamelyiküknek sikerül magához csábítania társa ügyfelét. Ilyen általában az új lányokkal, vagy pedig olyan kuncsaft esetében szokott előfordulni, aki már régóta nem tette be lábát a bárba.
            A kuncsaftoknak, közöttük Rohmat Nurjamannak, is tetszett a lányok ilyesféle ragaszkodása, versengése. Így valahányszor betér a bárba, mindig tud nőt szerezni magának. Kellemetlen ugyanis nőpartner nélkül felmenni a színpadra, együtt énekelni a zenészekkel, vagy az asztalnál egy üveg sör mellett magányosan üldögélni.
            Marni mindig itt várta Rohmatot, legtöbbször ő volt a kísérője. A kapcsolat aztán komolyra fordult, akár az ópiumfüggőség. Egyik nap, a bágyasztó, unalmas déli órákban Rohmat Nurjaman váratlanul azon kapta magát, hogy már el is küldött egy sms-t a lánynak: „Mit csinálsz most? Ma este ne kösd le magad, megyek.” Aztán egyik reggel Marnitól üzenetet kapott: „Drágám, jössz ma este? Vágyom utánad!”
            Nem sokkal ezután Rohmat Nurjaman úgy döntött, megkéri Marni kezét, és elviszi a Veranda bárból. Meg is esküdtek Banyumas, Marni szülőhelyének környékén, majd visszatértek Jakartába, és a város mellett egy kedves kis házat béreltek.
            A házasságuk azonban félelmeket szabadított fel. Az esküvőt követő napokban Rohmat Nurjaman gyakran azt álmodta, hogy felesége a Veranda bár szobáiban kuncsaftokkal bújik ágyba. Tisztában volt vele, hogy Marni múltjában nemritkán megtörtént az ilyesmi. Mikor felébredt, féltékenység gyötörte. Marni is szenvedett, mert azt képzelte, férje továbbra is a Verandába jár, s felcsíp lányokat. Rohmat múltjában szintúgy gyakran megtörtént az ilyesmi.
            E féltékenység kisebb civódásokhoz vezetett, amin a szerelem jóvoltából sikerült túltenniük magukat. Tizenhét hónappal házasságkötésük után mindketten megfogadták, hogy nem gondolnak többé a múltra, s eltemetik a féltékenységnek még a gondolatát is. Ezt követően minden megjavult.
            Csak Marni ne rúzsozta volna magát.

*

            Mardinahtól tanulta el a rúzs használatát, aki akkoriban rangidős volt a lányok között. Mardinah hozta fel őt egy Banyumas környéki kis településről, Cibolangból, amit a térkép sem jelölt. Mardinah sok tizenéves lányt vitt fel a jakartai szórakozóhelyre, akiket mind biztosított afelől, hogy nem kell prostituálttá lenniük, elég, ha csak sört szolgálnak fel a kuncsaftoknak.
            A kuncsaftok azonban nemcsak inni akartak.
            - Maradjatok hát mellettük! – mondta erre Mardinah.
            Így aztán odaültek melléjük, velük együtt iddogáltak, falatoztak a felszolgált ételekből, és bekapcsolódtak az évődő beszélgetésbe is. A kuncsaftok keze nem bír békén maradni. Állandó mozgásra hajlamos ujjaik eleinte csak a lány kezét érintik, aztán hirtelen elszabadulnak mindenféle más irányba.
            Marni is rájött később, hogy ily módon sokkal több pénzt lehet keresni. S ha még ennél is többet akar, akkor oda kell adnia a testét. Öt hónap sem telt el, és Marni elvesztette szüzességét, s így telt élete éjszakáról éjszakára, míg Rohmat Nurjaman fel nem tűnt.
            Bizonyos tekintetben Rohmat Nurjaman sem volt jobb más kuncsaftoknál, akik le akarták őt fektetni. Sőt, talán még rosszabb is, mert sokszor alig fizetett valamit. Másfelől nagyon különbözött, ami Marninak imponált. A többi férfitól eltérően, akik csak azon igyekeztek, hogy minél előbb felvigyék a bár egyik emeleti szobájába, ahol gyorsan neki lehetett esni, Rohmat Nurjaman jobban szerette, ha elmentek a Verandából.
            Leggyakrabban egy motelszobát vettek ki, így Marninak a bevételt másnap nem kellett megosztania a bár tulajdonosával. Itt ráértek, akár másnap déli tizenkettőig is henyélhettek. Ha kedvük támadt, sétálhattak, beülhettek valahová egy kései reggelire. És lassan egymásba szerettek.
            Három évvel az esküvőjük után Rohmat Nurjaman egyszer csak azt érezte, hogy zavarja valami. Ez pedig Marni rúzsa volt, amit először  a Veranda félhomályában látott meg.
            Marni még mindig ugyanazt a rúzst használta és ugyanúgy, ez pedig dühítette Rohmatot. Aztán egyszer csak kérdezgetni kezdte Marnit, hogy mit csinált, mialatt ő dolgozott.
            Titkolt gyanakvását sem elaltatni, sem bizonyítani nem tudta. Hiába ugrott haza többször is teljesen váratlanul, Marnit mindig otthon találta. Aztán egyik reggel a Szociális Osztályról felhívta egy nő, s akkor úgy érezte, végre megvan a bizonyíték.

*
Marni úgy vélte, nincs más lehetősége, és visszament a Verandába. A bártulajdonos megengedte, hogy újra dolgozzon. Itt aztán nem tudott kitérni a Rohmat Nurjamannal kapcsolatos emlékei elől. Kuncsaftjai társaságában is mindig arra gondolt, milyen sok mindenről is beszélgettek Rohmattal annak idején. Nem értett meg mindent a férfi szavaiból (Rohmat el sem várta tőle), de szívesen hallgatta őt. Emlékszik, egyszer azt mondta Rohmat Nurjaman:
            - Sok nő forog körülöttem, némelyikkel szerelmeskedtem is, és sok mindent osztottam meg velük, bár semmit sem értettek belőle.
            Marni ezt dicséretesnek vette. Élete legboldogabb pillanatának tartotta, amikor Rohmat Nurjaman bejelentette:
            - Azt hiszem beléd szerettem.
            Ettől kezdve különös gondot fordított arra, hogy kifesse magát minden találkozás előtt. Mást aligha adhatott, mint elragadtatott mosolyát a rúzs mögül.
            Három éve lehettek házasok, amikor észrevette, hogy férje megváltozott. Rohmat Nurjaman gyakran kimaradt éjszakára, s ha otthon volt, sem közeledett már felé úgy, mint korábban. Marniban felmerült, hogy esetleg már nem is szép. Lehet, hogy Rohmat azért hűvösebb vele, mert nem lett gyerekük. Vagy talán a Verandában vonzóbb lányra talált? Egy tizenévesre, aki nálánál is vastagabban keni a rúzst? Marni egyre feldúltabb lett, bár mindent megtett, hogy felülkerekedjen kételyein. Hiába igyekezett. Mikor egyszer éjfél után sem ért még haza férje, úgy döntött, utána indul.
            Marni előbb kirúzsozta magát, remélve, hogy ezzel vissza tudja szerezni Rohmat Nurjamant. Majd leintett egy taxit, s a Verandába vitette magát. Ekkor történt a razzia. Marni úgy érezte, megérdemli a büntetést, amiért férjében kételkedni mert.
                                                                  
*

Most, hogy ismét a bárban dolgozott, gyakran arról ábrándozott: férje valamelyik éjjel majd betoppan, s mindent újrakezdenek. Elhatározta, hogy fogadalmához hű marad: nem használ rúzst. Az egyik lány, aki már tizenkét éve ott dolgozott, egyszer meg is kérdezte tőle, miért nem rúzsozza a száját.
-        Kizárólag a férjemnek, aranyom! – felelte Marni.
Való igaz: mióta beleszeretett Rohmat Nurjamanba, sohasem rúzsozta magát más férfi kedvéért.





2011 február 13.

Blogunk különlegesen érdekes, új színfoltja az alábbi indonéz elbeszélés magyar fordítása.  Nagy örömmel adom közre Illés Mihály alkotását, aki friss nyugdíjasként szépirodalmi fordítással foglalkozik, messze elkalandozva korábbi pályájától, de visszanyúlva egykori bölcsész végzettségéhez. 

Cecilia


Eka Kurniawan

A boldogság értelmezése

Elbeszélés

Indonézből fordította: Illés Mihály


Arra gondolt, hogy a srácok eladták a maguk részét ennek a középkorú férfinak, aki csak Markumként mutatkozott be. A férfi egyszerűen csak megjelent a lakásban egy délután, bejött és leült a díványra, kezében tartva egy kis bőröndöt. Siti azt hitte, hogy valamelyik srác odaadta neki a lakáskulcsot. Amikor hallotta, hogy valaki bejött, Siti gyorsan előjött a szobájából és köszönt: „Jó napot.”
Markum meglepődött és Siti felé fordult. Siti gyorsan elindult a hűtőszekrény felé, s közben megkérdezte a férfit, mit akar inni. Markum meglepődött egy kicsit, s egy doboz szódát kért. Siti kinyitott egy dobozos szódát, s odanyújtotta Markumnak. Majd kinyitotta az ablakot, hogy Kalifornia enyhe szellője lengesse egy kicsit a függönyt. Miután ivott, Maknum - láthatólag megnyugodva - megkérdezte:
„Mikor hozott téged ide Jimmi­? „
„ Már majdnem hat hónapja.”
Markum bólintott, végigsimított állán, majd kissé bizonytalanul visszakérdezett: „Mennyit fizet Jimmi?”
„Hát hogy mennyi a háztartási alkalmazotti fizetése? – kérdezte Siti kacérkodó nevetéssel.
Nos tehát, te itt háztartási alkalmazott lennél, gondolta Markum.


A lány nem gondolta volna, hogy valaha is eljut majd Amerikába. Mindössze addig merészkedtek el a gondolatai, hogy egyszer esetleg eljuthat valahová az arab világba, vagy pedig Hongkongba, hogy ott háztartási alkalmazottként dolgozhasson. Most meg lám hathónapos amerikai vízumot kapott.
„A jó oldalát kell nézned: hat hónapig szabadságon lehetsz Amerikában. Láthatsz majd havat, s ha szerencséd lesz, még Julia Robertsszel is megismerkedhetsz” - mondta neki a fiatalember, s ez akkor úgy zengett, mint amikor a sátán igyekszik valakit rávenni valamire.

A fiatalembert Jimminek hívják. Gazdag ember tipikus gyermeke, akit az apja Amerikába küldött tanulni, de az még jelét sem mutatja, hogy ott valaha is befejezne majd bármiféle tanulmányokat is. Jimmi ajánlata elég hülyén hangzott, de egyszer s mind reményt keltő is volt: arra kérte, hogy legyen hat diák ágyasa, hat éjszaka hetente, a hét utolsó napján pedig szabad lesz. Mindehhez nem lesz gondja sem a vízummal, sem a repjeggyel, de a szállással, vagy az étkezéssel kapcsolatban sem, ráadásul még havonta egyszer fizetést is kap.

Természetesen, először valami turpisságot sejtett ebben az ajánlatban, s kétkedéssel nézett vissza Jimmire. Jimmi persze biztosította, hogy ez tisztán csak üzlet. Megvan benne a haszon, s megvan a kockázat is.

“Apám teljesen kikelt magából, hogy az iskolámat nem végeztem még el, ezért szükségem van most egy kis mellékjövedelemre. Ez lenne hát az üzlet. Öt tanulótársam fizet majd nekem mindazért, amit te csinálsz, te meg kapsz ezért tőlem repjegyet, vízumot, szállást, ellátást és minden jót. Csupán csak erről van szó.”

De ő még mindig nem hitt neki, s tovább kérdezgetett: ”Ezért nektek, a hat lüke srácnak miért kellene Jakartából csajt magatokhoz kivitetni?”

Jimmi vett egy mély lélegzetet, majd őszinte válasszal szolgált: “Az amerikai kurvák, tudod, drágák.”
“Nos erről van hát szó. Hogy drága, vagy olcsó.”
“Erről, ha úgy tetszik” – felelt sietve Jimmi.

Lehet, hogy ez üzleti érzék, gondolta. Ekkor este találkoztak vele első alkalommal. Jimmi nem volt kuncsaftja. Mégha nem is volt az, amikor Jimmi először megjelent, s egyik barátnője szolgálta ki, a fiú olyan volt, mint aki ismerős már itt. Lehet, hogy már régi kuncsaft volt itt valójában, gondolta. Lehet ugyanis, hogy három, vagy négy évvel ezelőtt, még Amerika előtt, gyakran megfordult az intézményben. Ez alkalommal Jimmi hosszasan válogatott a díványon üldögélő lányok között, s egyszer csak rámutatott, hogy őt választja. Aztán pedig, már fent a szobában, Jimmi nem szólította fel, hogy kezdjenek szeretkezni, hanem mindjárt előjött az ajánlatával, hogy menjen el vele Amerikába.
“Na mit szólsz rá?” – kérdezte Jimmi.
“Hadd aludjak rá egyet.”
“Rendben. Nos hát, hogy hívnak?”
“Lucy.”
“De mi most üzleti kapcsolatban vagyunk, add meg hát a valódi nevedet.”
“Siti.”

Jimmi lefeküdt az ágyra és elképzelte, hogy Siti majd a lakásában él, s mindjárt maga előtt látta azt a pénzt is, amit a tanulótársai fizetnek majd rendszeresen neki, négyszer havonta. Ha nagyon szűkében lenne a pénznek, eladhatná a rá jutó részt, azaz a péntek éjszakákat más diákoknak. Nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon magában.


“El akarok utazni. Tahoeba megyek síelni” – jelentette be Jimmi Sitinek. Bár nyilvánvaló volt, hogy nem is jár tanulni, mégis úgy érezte, joga van ahhoz, hogy a téli szünidőben síelni menjen, csakúgy mint más diákok teszik. “Te meg vigyázz itthon a lakásra. A fizetésed persze jár majd, függetlenül attól, igénybe vesznek-e, vagy sem. Amiatt meg ne aggódj egy cseppet sem, hogy a többiek elutaznak vakációzni, vagy sem.”
Ez azt jelenti, nekem azért készenlétben kell állnom hétfőtől szombatig, gondolta Siti.

Ez persze nem jelentett semmi gondot Sitinek. Miután úgy döntött, hogy elfogadja Jimmi ajánlatát és elment Amerikába, úgy találta, nem is olyan nehéz ez a munka, amit elvállalt, mint amilyennek azt először még gondolta. Sőt, könnyebb is annál, amit Jakartában kellett csinálnia. Jimminek igaza volt, itt még prémiumban is részesítik, s havat is láthatott (egyszer egy hétvégén, még a tél beköszönte előtt, elvitték Seattle-be, hogy havat láthasson), bár az is igaz, eddig még nem volt módja arra, hogy megismerkedjen Julia Robertsszel. De hát sebaj!

Jakartában sem jobb az élet. Három éven keresztül ugyanabban a kuplerájban volt a Kota negyedben, s úgy tűnik, hogy a jövőben megint ez lesz majd a helyzet újabb három, vagy négy évig. Nem tudja, mi miatt szűnik majd meg mostani munkája. Ha varrónő lenne a konfekcióiparban, ahogy két barátnője is, csak 15 napra futná az, amit megkeresne havonta. Ha meg egy arab országban vállalna munkát, attól félne, hogy előbb-utóbb azért kellene onnan hazamennie, mert kékre-zöldre verné a háziúr, mint ahogy az újságokban szoktak arról cikkezni. Hát akkor meg mi a baj azzal, hogy egy kis változatosságért hat hónapot Amerikában tölt? Jimmi azt mondja, ha jól megy a bolt, meghosszabbíttatja majd Siti vízumát újabb hat hónapra.
“De mi lesz, ha a barátaid, vagy te magad rám untok?” - tette fel a kérdést  Siti.
“De hát egyszerű lesz öt új kuncsaftot találnunk. Indonéz diákok ezrei tanulnak itt. S férfiak milliói” - jelentette ki Jimmi. Mellesleg, egy férj ötven éven keresztül is képes a feleségével tölteni az éjszakákat, akkor már miért kellene nekünk rád unnunk az első hat hónapban.
Siti tudatában volt, hogy Jimmi nem egy lángész, de az ilyen ügyekben biztosan nagy szakértő.
A lakásban csak ketten laknak, s mindegyiküknek megvan a saját szobája. Ha Siti barátai jönnek, akkor Siti szobáját használják. Mindenkinek megvan a maga soros éjszakája, s az csak akkor változik, ha elcseréléséről megállapodnak egymás között. Igy szól az egyezség. Jimmi péntek éjszaka a soros, hogy Siti szobájában éjszakázzon. Néha-néha azonban napközben is beólálkodik hozzá. Mivel Siti úgy tartja, hogy Jimmi jó fiú, nem csinál belőle ügyet.
Máskor meg előfordul, hogy Jimmi, vagy barátai helyett más férfi jelenik meg. Ez persze  csak abban az esetben fordulhat elő, ha hatójuk közül valaki eladja a rájutó részt más barátjának. Hisz ez lehetséges: benne van az eredeti megállapodásban.
„Lehet, hogy éppen elmentek vakációzni, de arra nincs biztosíték, hogy esetleg ne adták volna el a részüket más srácoknak, vagy férfiaknak. Így amikor én Tahoeban tartózkodom majd, neked azért itthon a helyed. Hisz honnan tudjuk, nem jelentkezik-e majd nálad valaki. Majd hozok neked ajándékot” – jegyezte meg Jimmi.
Siti csak  bólintott, s ment segíteni felrakni a Rossignol sílécet Jimmi kocsijának csomagtartójára.


Amikor Jimmi elutazott Tahoeba, Siti azon vette észre magát, hogy hirtelen ráomlik a világ. Terhes lett. Nem kellett orvoshoz mennie, anélkül is tudnia lehetett, hogy állapotos. Pánikba esett, s próbálta elérni Jimmit a mobilján. Egyre inkább bepánikolt, ahogy tudatára ébredt, még azt sem is tudja, ki is a gyerek apja. Nem tudja, hogy a hat srácból melyikük lenne az. Mind a hatan majd egymásra hárítják csak a dolgot, s végül egyikük sem vállalja magára.
Jimmi azt szokta mondani: “Vigyázz, nehogy teherbe ess. Elvétetni, vagy megszülni a gyereket: csak az üzletet tenné tönkre, még azt is szerencsének kell tekintenünk, ha nem tartóztat le majd a szövetségi rendőrség.”
Jakartában már kétszer volt abortusza, de még azt sem tudná, hogy itt Amerikában mit is kellene csinálnia  ilyen esetben. Hát épp ekkor toppant be Markum. Zűrzavaros időkben a gonosz célok mindig elől lapulnak a gondolataink között. Ha most a szünidő időszakában csak egy férfival alszik, később könnyebb lesz rábizonyítani, hogy ki is a szíve alatt hordott bébi apja. Mégha nem is a szülés esetéről lenne is szó, legalább lesz, akitől követelheti, hogy magára vállalja a Jakartába, az abortuszra való hazautazását.
“Ha akarsz pihenni egy kicsit, feküdj le csak a szobámban” - mondta, hogy megtegye az első lépést. Az új kuncsaftok, azok, akik a Jimmi barátaira eső részt vették át, hajlamosak a késésre és nincsenek tisztában a játékszabályokkal. Sitinek ezért mindig igen körültekintőnek kell lennie az ilyen fickókkal.
“Ó, majd pihenek Jimmi szobájában”-  szólt sietve Markum.
“Nem tudom, lehet-e. Jimmi megharagudhat érte. Aztán meg Jimmi szobája mindig kulcsra van zárva.”
“Ha meg így áll a dolog, akkor meg csak itt a kanapén.” - Markum próbált nem ránézni Sitire.
“Már hogy lehetne! Mit mondanának Jimmiék! Gyerünk csak!”
Közben Siti gyengéden húzni kezdte Markumot, kezénél fogva. Ostoba arccal Markum hagyta, hogy Siti a szobájába vezesse.


Markum a parkoló sarkában ül, nem messze Jimmitől, aki még tapogatja az ajkán a zúzódást. Jimmi arcát eléggé összetörték, s vérzik. Markum nem figyel Jimmire, az eget bámulja, s közben suttog, mintha csak magának beszélne.
“Tudod, már régóta nem volt viszonyom nővel.”
Jimmi persze tudja ezt és nem is mond ellen, de még nem is kommentálja.  
“Nem tudom, miért, de amikor akkor délután megfogta a kezem, követtem. S máris a szobájában találtam magam, anyaszült meztelenül fekve mellette.”
Markum szeme láthatóan könnyektől csillogott, Jimmi meg hallgatott.
“A Four Seasons-ban akartam megszállni, jó előre le is foglaltam a szobát.. Hozzád, a lakásodra csak azért jöttem, hogy meglátogassalak. De végül akkor úgy döntöttem, hogy Siti szobájában maradok. Ne nevess ki, kérlek. Bár csak egy háztartási alkalmazott, de helyes és nem is buta. A tíz nap folyamán szinte el sem hagytam a lakást, de még Siti szobáját sem nagyon. Elég jól elvolt velem, nagyon kedves volt hozzám.”
Hát persze hogy elvolt, dünnyögte Jimmi, hisz ezért fizetik.
“Aztán meg tegnap bejelentette, hogy terhes lett....”
“Micsoda!” – kiáltott fel Jimmi, megpróbálva felkelni, rámeredt Markumra.”Terhes?”
“Igen. Terhes, s mondtam is, hogy vállalom a felelősséget. Elveszem feleségül”
“Már hogy tehetnéd. Apám, te nem nősülhetsz most! Nem is tudod, hogy milyen családból való.” – mondta Jimmi Markummal szembefordulva.
“Akkor én még nem tudtam, hogy ez a nő a ti használatokban van, egész addig, amíg vissza nem jöttem a 7 Eleven vásárlásból, és nem láttalak meg az ágyon téged, pucéran, alattad Sitivel.”
Akkor Jimmi éppen Tahoeból érkezett haza, s már igencsak vágyakozott Siti teste után. Bár még csak kora délután volt, Jimmi unszolni kezdte Sitit, hogy gyorsan bújjanak ágyba. Markum ezalatt épp lement, hogy vegyen magának egy doboz 7 Eleven cigarettát az ház mellett, s amikor visszament, összebújva találta a barátját azzal a nővel, akit az imént már éppen feleségül készült venni.
Markum rögtön követte Jimmit a parkolóba és ott mindjárt arcul is vágta.


Legalább lett aztán, miről írjon a San Francisco Chronicle az indonéziaiak Los Angeles egyik kerületében viselt dolgairól Interpreter of  Happiness címmel. Hogyan is kell értelmezni a boldogságot . Nem tudom, miért ezt adták címnek, hisz szó sincs benne arról, hogy a történetben végül bárki is boldog lett volna.
Ebben a zűrzavaros helyzetben Jimmi és Markum Sitit kitették a kocsijukból a Los Angelesből Las Vegasba vezető úton. A világ végi Mojave Sivatagban Sitit már nem sok választotta el attól, hogy elpusztuljon az éhségtől és a hidegtől, mikor egy rendőrjárőr - nyolc nappal később – ott rátalált. Tizenöt nappal ezt követően Markumot és Jimmit a reptéren letartóztatták, miután meg akartak lépni. Az öt másik diákkal együtt a szövetségi rendőrség fogdájába kerültek.
Az indonéz konzulátuson elszállásolt Siti - nem tudni, hogy milyen céllal, - úgy döntött, hogy megtartja a gyereket. Markum végül vállalta a pénzügyi felelősséget a gyerekkel kapcsolatban, hogy ezzel is csökkenthesse a kiszabandó szabadságvesztés időtartamát. Igaz, amikor a baba aztán megszületett, mindenki csak azt mondogatta, hogy Jimmire hasonlít.
“Egyáltalán nem neheztelek rád, öcskös” – jelentette ki erre Jimmi. Ekkor viszont Markum tényleg úgy érezte, hogy most aztán újra jól pofán kell vágnia Jimmit, immár második alkalommal.






Olaszország, álmaink helyszíne.
Ízek, hangok, illatok  és  emberek.                                                          

 Szélesre tárom az ablak zöld spalettáit, beárad a vakító reggeli fény. Szemben a  majdnem háromezer méter magas Marmarola cakkos hegyormai még ködben úsznak, lejjebb a hegyoldal már kitisztult, haragos zölden sorakoznak a fenyők, az ablak előtti réten bóbitás madárka ugrándozik. A kora őszi égen édes vanília illat úszik át – a sarki pasticceria ezek szerint kinyitott már.

Néhány lusta nyújtózkodás a teraszon, kapkodó öltözködés  és már rohanok is a caffetteria-ba, hogy megigyam  a cseppnyi, de utánozhatatlan ízű és illatú espresso-t.  Még csak kilenc óra van, de a kávéház már tele  emberekkel, vannak akik ráérősen az asztaloknál ülve, mások a pultnál állva sietősen dobják be a reggeli  kávéjukat. Azután átmegyek a szomszédos cukrászda-pékségbe, a  teknősbékára emlékeztető tartuga nevű péksütemény előző nap kicsit rágós volt, így maradok a korábban már bevált pane della nonna, azaz a nagymama kenyerénél és még veszek egy köménymagos pan dolomiti-t is. A frissen sült erdei-gyümölcsös rétes őrjítően finom illatot áraszt, de megállom, hogy most ne vegyek belőle.      

Hazafelé menet a templom előtti téren szembejön velem egy idős hölgy, signora Francesca, pontosabban szólva inkább tipeg, kezében szorongatva az óriási templom kulcsot.  Tegnap ismerkedtünk meg, s ma már ismerősként újságolja, hogy most nyitotta ki a templomot és a piacra megy, hogy friss virágot vegyen az oltár vázáiba.  Elmélázva bámészkodom. Nézegetem  a kőből épült, százéves  házakat és a picinyke kerteket, ahol egymás mellett nő  a káposzta, fut karóra a bab és virít az őszirózsa. A párom és Adrienn barátnőm várhatják otthon a kenyeret a reggelihez…

Santa Maria! Olasz barátaink, Claudia és Renato  kocsija már a ház előtt áll,  s mi még el sem kezdtünk reggelizni. Nagy nap a mai, az önkéntes hegyimentők szervezetük fennállásának századik évfordulóját ünneplik  a környék egyik  legmagasabb hegyének tetején. Gyorsan beszállunk a kocsiba, megszámlálhatatlan kanyar következik, görcsösen szorongatom az autó  kapaszkodóját és együtt fékezek lábammal a vezetővel, aki  megkérdezi: Ma non ti piacciono le curve?  Hát te nem szereted a kanyarokat?  Magyar barátnőm kacajra fakad, majd  hosszasan ecseteli az olasz curva, azaz kanyar szó, valamint annak magyar jelentése közti különbséget.  Mindenki dől a nevetéstől és én elfelejtek rosszul lenni.

A menedékház előtti réten szikrázó napsütés és rengeteg nép fogad. Mindenki mindenkit ismer és szeretettel üdvözöl. Az emberek leülnek a fűbe és elcsendesednek. Don Paolo, a környékbeli falvak  plébánosa misézik, gyönyörűen cseng az általa vezényelt kórus hangja.  A hegyimentők vezetői beszédeket mondanak, kitüntetéseket adnak át.  A tömegtől kissé távolabb ülve szemlélem  a rétet körbeölelő  kékes-rózsaszín hegycsúcsokat, kémlelem  a kobaltkék eget, hallgatom az olasz nyelv zengését. Elbűvöl az ember és természet által létrehozott  pillanatnyi harmónia.  Nehéz elképzelni, hogy gyakorta vad hóviharok tombolnak e tájon és hegyimentő barátunk, Renato társaival akár éjjel is nekiindul kötelekkel felszerelkezve, ha  megszólal a segély kérő telefon.        

Miután jóllakott a lélek, jöhet a gyomor jóllakatása is. Tehénlepényektől tarkított  legelőn át mászunk fel a fenti menedékházhoz, ahol már rotyog az üstökben a kukoricalisztből készülő polenta,  roston sül  a  marhahús.  Az éhes olasz ember  is tolakszik sorban állva-várva, de közben vidáman traccsol és viccel az ismeretlen mellette állóval is. Az étel birtokába jutva rávetjük magunkat az ennivalóra és a vörösborra, pedig mi nem is érdemeljük meg annyira, mint azok, akik – köztük gyerekek és idősek - gyalog kapaszkodtak  fel  a menedékházig.

Don Paolo, az ötvenes, fiatalos plébános levetve miseruháját civil ünneplőbe öltözve kezd el énekelni és gitáron játszani.  Claudiáék és barátaik,  ugyancsak ötven feletti párok,  Don Paolo köré telepednek le és önfeledt dalolásba kezdenek.  Vidám és szomorú, csúfolódó és pajkos dalok következnek. Kicsit sajnálom, hogy nem beszélgetünk inkább, de a dalok témája is sokatmondó, szólnak barátságról, szerelemről, kivándorlásról, boldogságról és bánatról. Magáról az életről. Cesare és Lucia, olasz barátaink nemrég házasodott lánya és veje is  közénk ülnek.  A lány férje vállára hajtja szép fejét, becsukja szemét. Talán egy kisbabáról álmodozik. Cesare mély fekete szeme fürkészve körbejár, ki tudja, nem saját jövőjüket szeretné-e kiolvasni az előttük járó nemzedék tagjainak  szarkalábakkal keretezett  szeméből.  A szeptemberi délután megtelik  az emlékek, a múlt és a jelen bizzar elegye keltette vibrálással.  Láthatatlan szálak szövődnek ember és ember között.

Ahogy a nap lebukik a hegyormok mögött, hirtelen hűvös lesz és sötét.  Don Paolo a gitár húrjaira teszi a kezét, a zene és éneklés abbamarad.  Jókívánságok és meghívások keresztezik egymást. A bor teszi-e, vagy a meghatódottság, a plébános szeme furcsán csillog a búcsúzáskor. Hazafelé menet már nem félek annyira a kanyargós úttól. Eltűnődöm magunkon. Fiatalon bizonyára nem gondoltam, hogy régiségek még köthetnek új barátságokat, hogy  szenvedélyesen  képesek  átélni egy utazás élményeit.    

Olaszország, álmaink helyszíne, két hétre valósággá vált. Hazatérve újra elfoglalja majd helyét emlékeink és vágyaink között  egészen a legközelebbi  látogatásig.    

Stolzer Cecília

2010. október 20., szerda


Vissza a gyökerekhez

Fiatalon az ember elvágyik szülőhelyéről, vagy a környékről, ahol felnőtt, mert az olyan kicsinek tűnik, vagy egyszerűen csak unalmasnak. Szeretne kitörni a szűk közösségből, hogy világgá menjen, hogy nyüzsgő nagyvárosokban éljen, ahol  új emberek és új élmények várnak rá. Aztán ahogy telnek az évtizedek, és úgy érzi több van már mögötte, mint előtte, egyszer csak azon kapja magát, hogy visszavágyik a szülőföldjére, visszalátogat a környékre, ahol felnőtt. Furcsa, de már nem a mozgalmas élet, hanem inkább a csend, a nyugalom, a béke vonzza. Elkezdi keresni gyermek- és ifjúkori ismerőseit, jól esik az évtizedekig elhanyagolt rokonok társasága, akik még ismerték szüleit, nagyszüleit. Lassan-lassan egyre nagyobb szerepet kap a múlt, és olyan dolgok, amik évtizedekig nem voltak igazán fontosak, amikhez  nem volt igazán se kedve, se ideje.

Előkerül a padlásról a kopott, fekete, lakk kalaptartó koffer, amelyet évtizedekig nem nyitott ki. Mindig tudta, hogy a múltat őrző bőröndöt majd egyszer elő kell venni, de a tettnek most jött el az ideje. Szalaggal átkötött levelek, fekete-fehér fényképek, naplók, emlékkönyvek hullnak ki a poros tárlóból. Már az első levél olvasásánál gombóc szorongatja a torkát, a fényképek remegni kezdenek a kezében, de a legnehezebb a napló soraival szembesülni. Szétmaszatolódnak a betűk a kibuggyanó könnycseppektől. Becsukja a kockás füzetet és azon tűnődik, miért is ilyen fájdalmas szembenézni a múlttal, amiben volt sok jó és sok rossz, mint mindenki életében. Talán az fáj, hogy elmúlt és „vissza se jő soha talán”?  Vagy az, hogy nem ilyen életet álmodott magának?  Vagy azért, mert olyan sokan nem élnek már abból az időből? 

Visszapakol mindent, kivéve néhány fényképet, amin azokkal a barátokkal van lefényképezve, akikkel összejárnak.  A múlt többi darabjával való szembesüléshez nincs ereje. Talán mégsem  jött  el az ideje. De mikor jön el? Nem lesz-e túl késő, amikor végre igazán látni akarja? Nem, nem - mondja magának, kell hagyni valamit azokra az évekre, amikor  majd  nem fog tudni kijárni, csak a szobában fog ücsörögni, ahogy nagyszüleit látta nyolcvan valahány évesen.

Milyen derűsek is voltak. Nagymama mindig az ablaknál ült,  hogy jobban lásson, madeira terítőket hímzett fehér vászonból. Az ollóval kivágott parányi anyagdarabkákat az ablakpárkányon gyűjtögette. Nagypapa pipázott és a recsegő rádióhoz nyomva fülét megpróbált valamit elkapni a műsorból. Időnként nagymama háta mögé osont és az ablakpárkányra hajolva lefújta az anyagdarabkákat a földre. Nagymama levette a szemüvegét és félig tréfásan, félig komolyan mondta: maga vén hülye.  Nagyapa harsányan felnevetett és diadalittasan visszaült a rádió mellé.   

A múlt utáni érdeklődés nálam úgy kezdődött, hogy családtörténeti kutatásba kezdtem. A legegyszerűbbel indítottam, amit kényelmesen,  a számítógép előtt ülve lehetett csinálni: ritka családnevemet irkáltam be családfakutató site-okba, időben és térben távoli rokonokat, ősöket keresve. Megdöbbentem, amikor többéves kutakodás után egy éjszaka egy olyan családfa tűnt fel a képernyőn, mely a felmenőket illetően az én családfámmal volt azonos, csak néhány keresztnév volt elangolosítva. Írtam egy e-mailt a családfa ismeretlen készítőjének, jelezve a feltételezett rokonságot. Válaszul  egy olyan sosem látott fényképet kaptam, melyen nagyapámat véltem felismerni fiatalon, testvérei társaságában.  Így rövidre zárhattuk a szenzációs felfedezést, hogy nagyapám egy fiatalon Amerikába szakadt testvérének dédunokáját találtam meg, akinek ugyancsak szenvedélye a családfakutatás.         

Az amerikai rokonság nem sokkal ezután megindult, hogy felkeresse az őshazát és a hátrahagyott rokonokat. Nagy családi találkozók követték egymást, előkerültek a régi fényképek és visszaemlékezések. Az amerikai rokonok a dunántúli kis faluba is el akartak menni, ahonnan őseik elszármaztak. Hosszas keresgélés után sikerült együtt megtalálnunk a családi sírokat és felkutatni a család vályogból épült egykori házát. Megható volt  ott állni az ősök sírja előtt, bemenni a dülöngélő falú házba és elképzelni, hogyan is élhettek ott elődeink. A nap végén egy Somló hegyi borozóban tűnődtünk azon, miért is  olyan jó érzés  visszamenni a gyökerekhez.

Cecilia